Danas je održana komemoracija u znak sećanja na bivšeg gradonačelnika Ištvana Išpanovića. Na skupu su govorili gradonačelnik Saša Vučinić, koji je podsetio na dane iz 2000 kada se upoznao s njime i doprinos g.Išpanovića tokom tokom oktobarskih promena u našoj zemlji dok je s njim bio u Beogradu...
U prilogu je govor koji je održao g. Joža Laslo
ISPĆNOVICS ISTVĆN
halálára
Kedves Kata, kedves Ildikó, Feri, Tamás és Balázs, tisztelt gyászoló család!
Amikor kezdtem papírra vetni emlékeimet Ispánovics Istvánnal kapcsolatban, gondolatban bocsánatot kértem tőle, hogy nem mertem szabad felszólalásra bízni mindazt, amit vele kapcsolatban elmondásra érdemesnek tartok. Tettem ezt azért, mert ő, saját gondolatainak megfogalmazásában - jó jogász módjára - precíz, pedáns és igényes ember volt. Okkal vette volna tehát zokon tőlem azt, ha a visszaemlékező gondolatok esetleg kuszábbak lettek volna az elviselhetőnél.
Ugyanakkor bizonyára István is viszolyogna attól, ha pályatársai - így közöttük én is - rá csak egy életrajzi adatsorral álcázott arcként emlékeznének. Pedig, akik tanult szakmájuk, hivatásuk gyakorlása mellett (vagy időnként ahelyett) megmártóztak a közéletiségben, azoknak számolniuk kell azzal, hogy a földi életút végén, valami suta fokmérőként, egy halom cv-kronológiával töltenek be egy-két keretes írást az újságokban. Noha Ispánovics István nem volt híjján a Ki-kicsoda kiadványokban szereplő szócikkek megszerkesztésére alkalmas tisztségeknek és megbízatásoknak, őt méltatnom emberi arcának és teljesítményének tükrében tartom helyesnek.
Emberi arcról szólni - most szembesülök csak igazán azzal, milyen kevés olykor negyed századnyi ismeretség / kollegiális kapcsolat / barátság ahhoz, hogy ezt biztonsággal lehessen megtenni. Megrázó is egyszersmind, hogy ezt a végtisztesség okán kell tennem. István halálhíre - ez talán természetes is, és bizonyára nem voltam ezzel így egyedül - egy film válogatott kockáit hozta be gondolataimba. Ezeknek a filmkockáknak az első összegzése és értékelése számomra azt erősítette meg, hogy olyan embert veszítettünk el, akit egy olyan tulajdonság különböztetett meg másoktól, ami keveseknek adatik meg. István, hallatlan racionalitásának köszönhetően, hajszálpontosan és azonnal tudta megkülönböztetni a fontosat a lényegtelentől, az általánosat a részletektől. Lehet, hogy van, aki legyint erre, ugyanakkor viszont sokan tudják is, hogy ez az a tulajdonság, amely a racionalitás tekintetében megkülönböztet embert és embert, hatékonyság tekintetében megkülönböztet jogászt és más hivatásút - és, nem utolsó sorban megkülönböztet jogászt, és jó jogászt. És ez a tulajdonság talán tevékenysége és munkája tekintetében felértékeli azt a jogászt, aki életének egy jelentős részét a közéletiségnek, a politikának szenteli.
Az első filmkocka, ami a gyorsított pergetés során megvillant, Ispánovics Istvánt, mint bírót mutatta be számomra. Objektivitás, szakszerűség, körültekintő munka, korrekt bírói magatartás jellemezték számomra őt a bírói pulpituson. Abba a szakmai-baráti körbe tartozott, amely támogatta a Vajdasági Polgári Jogi Egyesület munkáját, tevékeny részt vállalva annak szakmai és erkölcsi vonatkozásban egyaránt felüdülést hozó aktivitásából. Sokunk számára maradt emlékezetünkbe vésve egy szakmai referátuma, amelyben bemutatta, hogy alapos felkészültséggel olyan témában is lehet újat mondani, amelyről mindenki azt hiszi, hogy annak kapcsán az összes tudás már a kisujjában van.
A következő filmkocka Istvánt számomra egy újságban megjelent fotón ábrázolja. 1990 márciusának utolsó napján ő volt egy, a vajdasági magyar politizálás szempontjából történelmi esemény levezető elnöke. Nagy elszántságra, és a helyes ügy iránti elkötelezettségre volt szükség, amikor vállalta, hogy elnököl a háború utáni első magyar politikai párt, a VMDK alakuló közgyűlésén. Jogász számára egy gyűlést levezetni általában nem "nagy ügy" (tette ő ugyanezt például jóval később az első MNT-t megválasztó elektori közgyűlésen is) - de az adott időben ehhez a lépéshez bizony bátorságra volt szükség. István biztos lehetett abban, hogy sokan fogják követni - és ebben igaza lett: egy olyan mozgalom megalakulásánál vállalhatott szerepet, amely, ha aránylag rövid ideig is, tekintélyt követelő taglétszámmal büszkélkedhetett.
Egy másik képkocka azt idézi számomra, hogy sokakkal együtt, István is vállalta az első "kisebbségi politikai differenciáció" következményeit azzal, hogy 160-ad magával, alapító tagja lett a Vajdasági Magyar Szövetségnek. Ezt a képkivágást azért tartom meghatározónak, mivel Ispánovics István is bizonyára ekkor kötelezte el magát végleg a közösség szolgálata mellett. Tudatosan használtam ezt a kicsit patetikusan ható jelzőt, hiszen ma talán inkább mosolyogni kellene azon, ha valaki azt állítaná, hogy vannak még olyanok, akik merő vállalásból politizálnak. Bizony mondom: azidőtájt voltak olyanok, akik személyes és szakmai tehetségüket, felkészültségüket tették bele a szűkebb és a tágabb közösség építésébe. És ez Istvánra is jellemző volt. Esze és motorja volt annak a szervezet-építő, majd később stratégia-építő tevékenységnek, amelyben persze mások is - más posztokon, más stílussal, más (nem csak jobb, és nem csak rosszabb) hatékonysággal - kivették részüket. Õ mindenekelőtt analitikus intellektusával járt élen abban az elemző tevékenységben, amelyre mi többiek csak pislogva figyelhettünk. Ebben, a most már soha meg nem ismételhető érában volt ő jellegzetes és meghatározó arca a VMSZ önkormányzati, parlamenti és határon túli politizálásának. Személyiségének markáns lenyomatát őrzik emlékükben azok a barátai - korábbi és jelenlegi nagykövetek, politikusok - akik a napokban hitetlenkedve szembesültek a hírrel, és egyben jelezték, hogy részvétükkel osztoznak a család és mindannyiunk gyászában.
Az egyik legfontosabb filmkockán szereplő történet kapcsán nem sokan ismerik a részleteket. Az "ügynek" nem volt nagy sajtója. Annál nagyobb viszont a jelentősége a kisebbségi jogok érvényesítésének hosszútávú perspektívái tekintetében Szerbiában. Ispánovics István 1999. júniusában és júliusában - kérem, figyeljék meg ezt az időpontot - részt vett a legjelentősebb vajdasági magyar autonómia-koncepció kitárgyalásában és, társszerzőként, annak megfogalmazásában. Azok a politikai, és nem kevésbé jogalkotási posztulátumok, amelyekért ő akkor síkraszállt, egyenes előzményeit képezik azoknak az alkotmányos és törvényes alapelveknek, amelyeken a kisebbségek jogainak védelme nyugszik napjainkban Szerbiában. Érdemes talán pontosan is idézni az említett politikai koncepció címét: Megállapodás Vajdaság és a vajdasági nemzeti közösségek önkormányzatának politikai és jogi kereteiről. Ez a dokumentum - amely Ispánovics István kitörölhetetlen kézjegyét viseli magán - képezte alapját mindannak, amiért a VMSZ síkraszállt a kisebbségi autonómia kivívásában. Ebből épült fel tartalmilag, majd merítkezett egyik a másikból a 2002-ben elfogadott Kisebbségi törvény, egy lassan már elfelejtett államközösség Alkotmányos alapokmánya, Az emberi és kisebbségi jogok alapokmánya, és, nem utolsó sorban, Szerbia hatályos alkotmánya. A kisebbségi jogok védelme szempontjából fontos normák Ispánovics István emlékét fogják őrizni. Meg az a tény is, hogy titkára volt az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanácsnak, annak a testületnek, amely világos jelét adta annak, hogy a vajdasági magyar politikai közgondolkodás, mindenkit megelőzve ebben az országban is, valamint a Kárpát-medencében is, nem fog eltekinteni a kisebbségi autonómiáért való kiállástól.
Az emlékezés következő filmkockáján ismét csak egy fénykép szerepel. Könnyű erre visszakeresnem, hiszen ma is ott van irodám falán a Magyar Házban. Azon a napon, amikor ez a felvétel készült, választottuk meg Ispánovics Istvánt ebben a teremben Szabadka polgármesterének. Utólag már tudom: ez volt politizálásunk hősi, mozgalmi korszakának utolsó napja. Az ő tekintetében legalábbis ez bizonyára így volt. Daráló - ez jut eszembe erről a posztról, abban az időben és ezen a helyen. A Laokón szoborcsoport szereplőinek reménytelen harca lehetne illő metaforája annak a helyzetnek, amelyben Istvánt gyűrte, teperte ellenség is, meg úgymond barát is. Talán egészségét is ebben a periódusban érte a legtöbb próbatétel. Meg nyilván tűrőképességét is. Ezért lépett adott pillanatban.
Az utolsó képsorok a nyugdíjas "civilt" mutatják. Ispánovics Pistát, az elkötelezett bipoláris lokálpatriótát, aki szülőfaluját, Padét is, az életének teret adó Szabadkát is, mély intellektuális elkötelezettséggel szerette. Kutatott, és írt Padéról, ott történt és máshol kiagyalt embertelenségekről, politikai helyzetekről. Tette ezt időnként egy amolyan "háromlaki" életmóddal Szabadka, a kelebiai erdő és Kecskemét között. Közben időt szakítva arra is, hogy a kórral küzdjön. Arca viszont akkor simult ki igazán, amikor belülről a szenvedélyes nagyapa szólalt meg. Az unokák teljesítménye mintaszerű és irigylésre méltó nagyapai reakciókat provokált ki belőle.
Tisztelt gyászoló család!
Tisztelt egybegyűltek!
Az életrajzi kronológia-írás csapdáit talán sikerült elkerülni azzal a néhány, szubjektív válogatást követően kimerevített filmkockával, amelyek adalékul szolgálhatnak Ispánovics István arcélének megrajzolásához. És emellett - számomra legalábbis - lehetőséget nyújtanak emlékének megőrzéséhez is.
Nagy megtiszteltetés volt Ispánovics István pályatársának és barátjának lenni. Kísérje béke és megnyugvás haló porait utolsó útjára.
