Povodom stogodišnjice Gradske kuće, ekipa Međuopštinskog zavoda za zaštitu spomenika kulture, večeras je organizovala prezentacija knjige u kojoj je sabrana celokupna istorija centralnog objekta našeg grada.
U nastavku tekst Kate Martinović na oba jezika:
Stojim, znaci postojim. Niti osudjujem, niti tesim, samo posmatram i pamtim. Sto godina - samoce?
Kazu, gradjena je u znaku strelca, Jupiter joj je vladar, a ona Gradska kuca vlada gradom, vlada ravnicom i vlada ljudskim srcima.
Moja prva secanja vezana uz Gradsku kucu sezu u sada vec daleke pedesete godine, u godine kada je ova zgrada bila malo mladja dama nego ja sada. Secam se dolazaka kod tate koji je radio kao pravnik na prvom spratu. Secam se svecanog trenutka i neizmernog iscekivanja kada su se vrata lifta od kovanog zeljeza otvarala pred malom devojcicom koja je presretno i ponosno krocila u mirisljavi prostor oblozen drvetom, zivo se secam dodira crvenog plisanog sedista i ogledala u kojem nisam videla sebe, nego princezu koja ulazi u bajku. Secam se starog cike u braon pantalonama i sivom strikanom prsluku u ciju ruku je otac spustao veliku kovanicu od 5 aluminijskih dinara. I laganog dizanja u plavi prostor maste.
Posle x godina stupila sam u ovu zgradu vec kao zaposlenik u Zavodu za zastitu spomenika kulture i svako jutro se dizala do treceg sprata u novom liftu. Bez barsuna, bez mirisa starog drva i bez snova male princeze. Snovi sa krilima zajedno su nam svima na neki nacin podrezana, ali svako ko je ikada stupio na tlo grada Subotice, ko je tu rodjen ili ga je zivot ovamo doneo, ima neko secanje, neku uspomenu, neki neizbrisivi trag u srcu i mozgu vezan za Gradsku kucu. Ona je simbol procvata, simbol sirenja jos nepotkresanih krila jednog grada koji je nikao u moru peska. Nastala je iz novca stecenog prodajom peska. Kojeg li simbola. Hoce li je jednom zatrpati isti taj pesak?
Ne, suboticani su miran, strpljiv i radan svet. Dozvolili smo mnogo, rusenje pozorista, rusenje secesijskih objekata u interesu nekog stranog kapitala, kapitala koji nije ni stigao, niti je imao nameru da stane pred Gradsku kucu i podigne pogled do vrha tornja, ali Gradska kuca je simbol nas svih, ona struji zilama svakog mestana ove siroke i dobrocudne ravnice. Ona je deo nas, mi pamtimo nju, ona pamti nas. Dok se ovako ponosno izdize u visine pa makar i pogresno otkucava sate, broji dane i godine, bice i nas i secanja i ponosa i radosti.
Oprostite sto nisam govorila strucnim izrazima, bila sam jedna od prvih koja se kao istoricar umetnosti zadubila u tajne njene proslosti, te dane i godine provodila u tavanskim prostorijama Istorijskog arhiva, upravo u ovoj zgradi, ne bi li kojim slucajem saznala ono nesto više, onu pokretacku snagu koja je oblikovala ovakva vanvremenska umetnicka ostvarenja, no sve sto treba znati o njoj napisano je u ovoj predivnoj monografiji koju je ovaj objekat zasluzio. Ja se ponizno zahvaljujem u ime ove zgrade svim dobrim ljudima koji su udruzili svoje snage, znanje, dobru volju i novac da nastane ovo plemenito izdanje koje potvrdjuje da nasa Gradska kuca ne zivi svojih sto godina samoce. Posebno hvala arhitektici Gordani Vujnovic Prcic koja j e sve ove tekstove sakupila, procitala, prepoznala njihov kvalitet i uvrstila u ovu monografiju.
Dozvolite mi samo da se ukratko osvrnem na sam stil i izraz secesija. Sta znaci ta rec : odvajanje, odcepljenje, potpuno okretanje od necega sto je do tada vekovima postojalo. Ali secesija sa pocetka XX veka je bila prava promena paradigme, novi nacin razmisljanja o sveobuhvatnom smislu zivota, postojanja i stapanja svakdnevnog zivota u umetnost zivota i zivljenja. Svaka misao, delovanje, nacin razmisljanja, oblacenja, dizajniranja svakodnevnih predmeta, knjiga, namestaja tadasnjih ljudi bilo je prozeto ovim jedinstvenim stilom. Sve to mozemo pratiti na kompleksnoj izlozbi u Gradskom muzeju zahvaljujuci Olgi Ninkov i njenim saradnicima. I sta se desava, ovde, na periferiji jedne ogromne i okamenjene monarhije? Suboticani, nasi pretci, umesto de se dodvoravaju vladajucem etablismanu, ukusu, stilu zivota kako bi stvorili neki od mnogih sivih gradova imperije, imaju smelosti odabrati secesiju, odvajanje. Grad koji tek treba da postane grad vizionarski se okrece novoj paradigmi, novom nacinu zivljeja vlastitog zivota i stvara ovu harmniju umetnosti, arhitekture, slikarstva i zanatstva. Hrabro poziva upravo one arhitkte koji su kroz svoje poreklo na periferiji drustvenih zbivanja, ali koji sanjajuci ovu varijanu narodne secesije stvaraju sveobuhvatno remek delo i paradoksno utapaju sebe, sada vec neizbrisivo i definitivno u telo monarhije. Secesija odjednom postaje ujedinjenje! Pogledajte zgradu Putnika, Najamnu palatu, bivsi SDK, nekadasnji doma JNA, t.j. kafanu i hotel, fontane, postoji li jos jedan grad koji se moze pohvaliti ovakvim objektima koji zaokruzuju celinu jezgra? Kada ne bi bilo betonskg mrtvackog kovcega naseg pozorista u sredistu ove lepote, mozda bi cak i mi, tu rodjeni, primetili ovu harmoniju.
Samo toliko. Hvala vam svima.
*
Még állok, vagyok, létezem. Nem ítélkezem, nem is vígasztalok, csak csendben szemlélek és emlékezem. Száz év - magány?
Úgy tartják, hogy a Városháza a nyilas jegyében született, Jupiter az uralkodója, ő pedig a várost, a síkságot és a szíveket uralja.
Városházánkhoz kötődő első emlékeim a ma távolinak tűnő ötvenes évekbe nyúlnak vissza, azokba az évekbe, amikor ez az épület fiatalabb hölgy volt mint én ma. Emlékszem az apámhoz történő látogatásokra, aki jogászként az első emeleti irodában dolgozott. Minden ünnepélyes pillanatra emlékszem, ahogyan a kovácsoltvasból készült felvonó ajtaja lassan kinyílt a kislány előtt, én büszkén és rácsodálkozva lépek be az elvarázsolt piciny térbe, ahol puha piros bársonyszék és tükrök fogadtak, és valósággal a mesebeli első emeleti kékségbe repítettek. Még élénken magam előtt látom a barnanadrágos, szürke kötött mellényes liftes bácsi,t kinek kezébe az apám lassan egy nagy 5 dináros alumínium érmét csúsztatott.
Sok év elteltével immár én is gyorsán a harmadik emeletre igyekeztem, új, elektromos, varázsnélküli szerkezetben, a Műemlékvédelmi hivatalban, dolgozni. Bársony és gyermekkori illatok nélkül, és sajnos gyermekkori álmoktól jócskán megfosztva. Valamennyiünk szárnyaló álmodozásait megnyirbálták, szertefoszlatták, de bárki, aki valaha is a szabadkai földre lépett, aki itt született vagy az élet sodorta ide, emlékekkel, kitörölhetetlen élményekkel gazdagítva folytatta életútját. A városháza a homok ingatag felszínén való felvirágzást, egy teli széllel szárnyaló város fejlődését szimbolizálja. Homok közepén, homokot értékesítő városi pénzekből születő csoda. Vajon ez a homok lesz a veszte?
Nem, a Szabadkaiak nyugodt, higgadt és türelmes népség. Az évek során sok mindent elnéztek, megengedtek: a színház bontását, szecessziós épületek eltűnését, rombolását, mind valami megnevezhetetlen külhoni befektetők kedélyét keresve, olyan befektetőkét, akik meg sem álltak, szándékukban sem volt a Városháza tornyára és a városra pillantani.
Mégis ez az épület a mi szerves részünk, a végtelen rónaság minden lakos vérkeringését élteti, mi szívünkbe zártuk és ő emlékszik ránk. Mindaddig, amíg ez a büszke, az egekbe törő épület olykor hibásán, de folyamatosan az időt jelzi, üti az órát, számolja a hónapokat, éveket, mi is létezünk, büszkén és boldogan figyeljük útját.
Elnézést, hogy most nem a szakmai nyelvezetet használtam, hiszen az elsők köze tartoztam, aki művészettörténészként, hónapokat, éveket vesztegetett a Történelmi levéltár helyiségeiben, itt a padlástérben. Bele szerettem volna látni a múltba, megismerni ezeket a csodálatos alkotókat és azt a hajtóerőt, ami őket ezekre a halhatatlan műalkotásokra késztette. De minden, amit a Városházánkról tudni érdemes, most egy helyen, ebben a monográfiában megtalálható. Szorgos és kitartó munkatársak kutattak, megírták és tudtunkra hozták azt a sok szépet és jót, amit erről a korszakról, alkotókról és az épületről tudnunk kell. Az épület nevében is alázatosan köszönetet mondok ezeknek a kutatóknak és minden jó embernek, aki hozzájárult a könyv megvalósításához, de külön ki kell emelnem a Műemlékvédelem fáradhatatlan építész asszonyát Gordana Vujnovic Prcic-t, aki időt, fáradságot nem sajnálva, összegyűjtötte, áttanulmányozta, értékelte és egy kötetbe szedte ezt a tudást, ami most itt van előttünk.
De mielőtt befejezném, engedjenek meg néhány szót a szecesszióról, mint stílusról. Mit is jelent ez a szó? Kiválást, elválasztást, elválást valamitől, ami évszádok óta létezet. De a XX század elején keletkezett szecesszió egy valódi paradigma váltás, új átfogó életszemlélet, a lét azonosítása a művészettel, a minden napi létforma kiegyenlítése az öszművészeti létezéssel. Minden gondolati menet, tevékenység, öltözködés, használati egyszerű tárgyak, bútorok vagy könyvek tervezése át volt itatva ezzel a stílussal. Ez, amiről most beszélek, gyönyörűen kísérhető azon a kiállításon a Városi múzeumunkban, amit Olga Ninkov és munkatársai oly szemléletesen prezentáltak nekünk. És mivel szembesülünk itt a megkövült, nagy monarchia peremén? És mit tesznek a mi szabadkai elődeink? A helyet, hogy behízelegjenek és alázatosan beolvadjanak az általános szürkeségbe, merészen bevállalják a szecessziót. Egy, majd csak lesz - város bátran választja a paradigmaváltást, az öszművészeti érzést az élet minden megnyilvánulásában, az építészetbe, festészetbe, iparművészetbe és gondolkodásba. Merész módon ide hívatnak olyan művészeket, akik a társadalom, enyhén kifejezve, peremére szorultak és paradox módon, ép ezek a művészek álmodják meg a népi jelleggel bíró szecessziós öszművészetet, amivel beírták magukat a nemzet örökségébe, a monarchia immár szerves, kiírhatatlan részévé váltak. A szecesszió immár egyesülést jelent! Vessenek egy pillantást a Putnik épületére, a Bérpalotára, a volt SDK, néhai hadseregünk otthonára, vagyis szállodára és kávéházra, a szökőkutakra, létezik e valahol még egy a szecesszió stílussal ennyire összhangban élő városi központ? Ha valami varázspálcával a színházunk beton koporsóját el lehetne tüntetni, talán, de csak talán mi Szabadkaiak is észre tudnánk venni és kellő módon értékelni ezt a világon egyedülálló kincset.
Csak ennyi és Köszönet mindenkinek.
