Tradicionalno održavanje komemoracije i polaganje venaca održano je danas na parceli 44 Senćanskog groblja u spomen nevinih pogubljenih, pri kraju II Svetskog rata, na ovim prostorima.
U prilogu govor dr Pastor Balinta na oba jezika.
Poštovani skupe, dame i gospodo,
Pogubljenja 1944. i 45. godine duboko su se urezale u sudbinu, čak i onih koji s ovim događajima nemaju nikakvu ličnu povezanost. Okupili smo se danas kod jedne od masovnih grobnica žrtava odmazde, ljudi ubijenih iz osvete, bez suđenja, da odamo počast nevino stradalima, na njihovom počivalištu i mestu pogibije.
Drugi novembar, odavanje počasti i negovanje sećanja na nevine žrtve je za našu zajednicu dan kada dajemo obećanje sebi, jedni drugima, a po funkciji i ljudima koje zastupamo, da ćemo učiniti sve što je u našoj moći da se ovakve strahote nikada više ne ponove.
I do sada smo učinili sve što se moglo učiniti.
Tako smo postigli da se formira Mešovita mađarsko-srpska akademska komisija koju su osnovali predsednici dveju zemalja, posle četiri godine Narodna skupština Republike Srbije je osudila zločine počinjene nad civilnim stanovništvom mađarske nacionalnosti u Vojvodini, i predsednici dve zemlje su zajednički položili vence na tada otkrivenom spomeniku žrtvama racije u Čurugu. Godinu dana kasnije, 2014. Vlada Srbije je uredbom ukinula kolektivnu krivicu i Predsednik Srbije je posetio parcelu broj 44 kako bi odao poštu stradalima.
A postigli smo i to da je 2018. godine Skupština grada Novog Sada prihvatila i donela odluku o postavljanju spomenika svim nevinim žrtvama 1944/45, u novosadskom naselju „Liman”.
Ali kao da još uvek nije dosta osvete, huškanja, širenja mržnje i nacionalne netrpeljivosti, kao da nije bilo dosta stravičnih posledica osuda bez objektivnog utvrđivanja činjenica! Pojedine sitne levičarske i liberalne stranke i organizacije koje se postavljaju kao opozicija čak i po pitanjima koja simbolizuju pomirenje i slogu među narodima, kao i njihovi sledbenici koji se oslanjaju na iskrivljene činjenice, ne prezaju ni od toga da obmanjuju javnost, kako bi sprečili izgradnju spomenika.
Pre dve nedelje zloupotrebili su sednicu Narodne skupštine da bi nas pred javnošću cele države nazvali fašistima! Može li obraćanje biti odbojnije od toga? Može li jedan političar i javna ličnost učiniti nešto jezivije od toga? I to u 21. veku, u višenacionalnoj državi koja je višestruko doživela tragične posledice retorike ove vrste?
Bili smo prisutni i reagovali smo. Dobro da smo zahvaljujući poverenju građana mogli biti prisutni, jer kao što se i sad dokazalo, moramo uvek biti spremni. Dobro je znati da živimo u državi čiji lideri poštuju civilizacijske vrednosti, štite njena dostignuća i poštuju dogovor, i kao što se i u ovom slučaju dokazalo, od toga neće odstupiti zbog histerične reakcije opozicije.
Zahvaljujući odgovornom pristupu i doslednošću političkih stranaka na vlasti, nevine žrtve – sve nevine žrtve – će dobiti dostojno spomen obeležje i u Novom Sadu, uprkos krajnje zlonamernom, destruktivnom i štetnom delovanju pojedinih organizacija čija je namera da spreče pomirenje!
Iako su sredstva za sticanje političkih poena, kao što znamo, gotovo neograničena, sada kada su odnosi Mađarske i Srbije na tako visokom nivou, i kada svakodnevno vidimo i doživljavamo stvarne rezultate međusobne podrške, pomoći i saradnje građana obe države u najvažnijim oblastima kao: privreda, trgovina, razmena energije i razvoj infrastrukture, opet ima onih koji, u nedostatku konstruktivnog programa i opštekorisnih rezultata pribegavaju sredstvima kao što su stvaranje tenzija, otvaranje starih rana i širenje mržnje.
Na osnovu konačno razjašnjenih činjenica, ukinuvši instituciju kolektivne krivice prevazišli smo traume prošlosti. Sarađujemo, razvijamo, i svim mogućim sredstvima jačamo i štitimo bezbednost, mir i osnovna ljudska prava, jer mi iz iskustva znamo koliko pažnje i brige treba svakodnevno uložiti da bi ih očuvali.
Morali smo ostaviti prošlost iza sebe. Način na koji su to učinili Srbi i Mađari može poslužiti za primer celoj Evropi. Polažemo vence na spomenik žrtvama racije u Novom Sadu, kao i u drugim naseljima gde su pogubljeni nevini ljudi, bilo 1941-42., bilo 1944-45., jer svaka nevina žrtva je jednako važna, i sarađujemo na svim poljima koja služe napretku države i dobrobiti ljudi. Zalaganje za zajedničke ciljeve, međusobno poštovanje i saradnja stvorili su mogućnost da se u Novom Sadu uskoro podigne novi spomenik. Usred prirodnih katastrofa, epidemija, energetskih kriza i strahota rata koji su okrenuli svet naglavačke moramo shvatiti koliko zavisimo jedni od drugih. I koliko truda treba da uložimo čak i onda ako se svi borimo za isti cilj. Tu nema, a naravno nikad nije ni bilo mesta za raskol.
Trebalo je da prođe 50 godina da bismo o događajima iz 1944/45. godine mogli javno, bez straha govoriti, i još dve decenije pre nego što se rasvetle na državnom nivou. Prošlost ne možemo izmeniti, ali naša je dužnost da učinimo sve da se ovakve stvari nikada više ne ponove. To dugujemo sećanju na žrtve, ali i dolazećim generacijama, jer njihova budućnost zavisi od naših odluka.
Hvala na pažnji.
***
Tisztelt Emlékező Gyülekezet, Hölgyeim és Uraim!
Az 1944/45-ös megtorlás még azoknak is mélységesen sorsává vált, akiknek nincs személyes érintettsége. Az elszabadult indulatok, az önbíráskodás, az igazságtételnek nevezett féktelen bosszúból elkövetett tömeggyilkosságok áldozatainak egyik tömegsírjánál gyűltünk ma össze, hogy lerójuk kegyeletünket a szabadkai ártatlanul kivégzettek vesztőhelyén és nyugvóhelyén.
A november másodikai megemlékezés, az áldozatok emlékének ápolása, közösségünk számára az a nap, amikor együtt teszünk ígéretet magunknak, egymásnak, tisztségünkből fakadóan pedig az általunk képviselt embereknek, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy ilyen szörnyűségek meg ne ismétlődhessenek.
Amit csak lehetett, eddig is megtettünk.
Így értük el, hogy megalakult a Magyar-Szerb Akadémiaközi Vegyes Bizottság, amelyet a két ország köztársasági elnökei hoztak létre, négy év után pedig a szerbiai parlament határozatban ítélte el a vajdasági magyar civil lakosság ellen elkövetett atrocitásokat és a két ország államelnökei közös főhajtáson vettek részt a csúrogi vérengzések áldozatainak akkor felavatott emlékműveinél. Egy évvel később, 2014-ben kormányrendelet helyezte hatályon kívül a kollektív bűnösség terhét és a szerb kormányfő rótta le itt tiszteletét a 44-es parcellán, a kegyelet virágával.
És elértük azt is, hogy kezdeményezésünkre Újvidék Város Képviselő-testülete 2018-ban elfogadta és döntött emlékmű felállításáról 1944/45 valamennyi ártatlan áldozatának tiszteletére a Liman városrészben.
Ám mintha még mindig nem lett volna elég a bosszúvágy kiéléséből, a nemzeti türelmetlenség szításából, a tárgyilagos tényfeltárást nélkülöző ítélkezés rengeteg borzasztó következményéből! A nemzetek megbékélését, együttérzését és egyetértését jelképező ügy esetében is ellenzékiként megnyilvánuló egyes baloldali és liberális pártocskák és szervezetecskék és a tényferdítésekből merítkező követőik attól sem riadtak vissza, hogy megtévesszék a nyilvánosságot az emlékműállítás megakadályozása érdekében.
Két héttel ezelőtt, a parlamenti ülést használták ki arra, hogy az egész ország nyilvánossága előtt lefasisztázzanak bennünket emiatt! Lehet-e ennél visszataszítóbb megnyilvánulás? Tehet-e ennél riasztóbbat politikus, közéleti személyiség? Az ilyen retorika tragikus következményeit többszörösen megtapasztalt, többnemzetiségű államban a 21. században?
Ott voltunk és reagáltunk. Jó, hogy a polgárok bizalmának köszönhetően ott lehetünk, mert mint most is kiderült, mindig résen kell lennünk. És jó tudni, hogy olyan országban élünk, melynek vezetői tiszteletben tartják a civilizációs értékeket, megvédik az elért eredményeket és betartják a megállapodásokat. És mint ebben az esetben is bebizonyosodott, az ellenzéki hisztériakeltés miatt sem térnek el ettől.
A hatalmat alkotó politikai pártok felelősségteljes és szavatartó hozzáállásának köszönhetően tehát az ártatlan áldozatoknak - minden ártatlan áldozatnak - lesz méltó emlékhelye Újvidéken is! – az ellenzékiséget így értelmező egyes szervezetek megbékélést és az előretekintést megakadályozni szándékozó, végsőkig rosszindulatú, romboló, nagyon sok kárt okozó tevékenysége ellenére is!
És bár a politikai pontszerzés eszközei, mint tudjuk szinte határtalanok, most, hogy Magyarország és Szerbia között a viszonyok ilyen magas szinten vannak és a kölcsönös támogatás, segítségnyújtás és együttműködés valós eredményei mindkét állam polgárai számára a legfontosabb területeken - a gazdaság, a kereskedelem, az energiacsere, az infrastruktúra fejlesztése, de számos más területen is naponta tapasztalhatók, ismét vannak, akik - építő jellegű program és a lakosság javát szolgáló eredmények híján – a kedélyek szításával, a sebek feltépésével, a gyűlöletkeltéshez folyamodnak.
A múlt sérelmein - végre letisztázott tényekre alapozottan, a kollektív bűnösség intézményét eltörölve, továbbléptünk. Együttműködünk, fejlesztünk, a biztonságot, a békét, az alapvető emberi jogokat minden lehetséges módon erősítjük és féltve óvjuk, mert mi tudjuk és meg is tapasztaltuk, mennyire vigyázni kell rájuk, hogy minden nap tenni kell értük.
A múltat le kellett zárnunk. Ahogyan ezt szerbek és magyarok egymással megtették, példaértékű egész Európában. Ott vagyunk az újvidéki hideg napok áldozatainak emelt emlékmű koszorúzásánál, más településeken is, ahol ártatlanul végeztek ki embereket, akár 1941-42-ben, akár 1944-45-ben, mert minden ártatlan áldozat egyformán fontos és együttműködünk minden olyan téren, ami az ország fejlődését szolgálja. A közös célokért tett erőfeszítések, a kölcsönös tisztelet és együttműködés lehetővé tette, hogy hamarosan újabb emlékműveket állíthatunk, Újvidéken. A világot sarkából kifordító természeti csapások, járványhelyzet, energiaválság és ember okozta háborús szörnyűségek közepette látnunk kell, hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. Hogy mennyi erőfeszítésre van szükség, még akkor, ha mindannyian egyet akarunk is. Széthúzásnak helye nincs és természetesen nem is volt soha.
Ötven évnek kellett eltelnie, hogy az 1944/45-ös eseményekről nyilvánosan, félelem nélkül egyáltalán beszélni lehessen és még két évtizednek, hogy állami szinten is tisztázni lehessen őket. Meg nem történté nem tehetjük őket. De arra törekedni kötelességünk, hogy meg ne ismétlődhessenek. Ezzel tartozunk az áldozatok emlékének és tartozunk a következő nemzedéknek is, mert jövőjük a mi döntéseinken múlik.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
