PREDMET MESECA GRADSKOG MUZEJA SUBOTICA / A HÓNAP TÁRGYA A SZABADKAI VÁROSI MÚZEUM ANYAGÁBÓL
Glinena lula, Etnološko odelenje (inv.br.E-669), Gradski muzej Subotica
Istorijat pušenja lule
Na našim prostorima se pušenje lule pojavilo tokom 17. veka, za vreme turske vlasti. Donet iz Amerike, duvan je imao velikog uticaja na društveni život Evrope. Samo pušenje ili konzumiranje duvana nije bilo samo uživanje, već je ukazivalo i na društveni status pojedinaca. Čak se spominje i njegova upotreba u lekovite svrhe – da bi uklonio neprijatan zadah iz usta. Pušenje lule, najpre prihvaćeno među članovima visokog društva, postalo je deo druženja i zabave. Pušenje duvana se među širim krugovima stanovništva proširilo krajem 18. i početkom 19. veka. Uzgajanje i konzumiranje duvana se raširilo među muškom populacijom, a sama lula je postala jedan od simbola muškosti. Pušenje lule je podrazumevalo ceo proces u koji su spadali: punjenje, pušenje i na kraju čišćenje lule. Bio je to jedan dugačak proces uz druženje u društvu. Nakon Prvog svetskog rata je zamenjen pušenjem cigareta, što je zapravo pokazatelj ubrzanog načina života.
Pribor i vrste lula
Pod priborom se podrazumevaju predmeti kao što su pribor za rezanje duvana, sito za duvan, duvankesa ili vrećica, igle za čišćenje lule, držač za lulu, pa i pribor za paljenje duvana – to su pre pojave šibica bili ocilo, kresivo i trud (kresiva guba). Lula je postala nešto što je vezano za muškarca u kući i bila je nedodirljiva kao što su to bili brijač, britva ili flaša sa rakijom. Lule su pravljene od raznih materijala. Među najstarije lule spadaju one od stive (morske pene) ili meršama, koje su mogle biti različite boje (žute, bele). Lule su mogle da budu ukrašene. Mogle su imati izrezbaren dugi kamiš za udisanje duvana, koji je bio ukrašen rezbarenim ili paljenim motivima. Lulu su mogli ukrašavati i različitim metalnim okovima, koji su pored ukrasne vrednosti imali funkciju zaštite. Iz ovoga se vidi da je za izradu jedne skupe lule bilo potrebno nekoliko zanatlija: pre svega grnčar za izradu tela lule, zatim kujundžija za ukrašavanje i majstori za drvo ili drvorezbari za izradu kamiša lule. Naravno, postojale su i mnogo jednostavnije lule od drveta ili kosti, pa čak i kratkotrajne lule od šapurike, ali najrasprostranjenije su bile lule od gline.
Glinene lule
Glinene lule su bile u upotrebi od 17. veka i održale su se do početka 19. veka. To su bile tzv. svakodnevne lule koje su upotrebljene tokom obavljanja svakodnevnih poslova. Druge, ozbiljnije, skuplje i lepše lule su upotrebljene za vreme nekih praznika ili većih događaja, kada je trebalo pokazati ko ima veći status u društvu ili zajednici. Interesantno je da nije samo izgled lule određivao status vlasnika, već i to gde je dotična ličnost nosila lulu. Primera radi u mađarskim zajednicama nadničari su lulu stavljali u kanap od pantalona, seljaci u košulju, jahači su ih držali u čizmama, beležnici u levom džepu svojih prsluka, a stari čobani bi ih gurnuli u šešir. Naravno i glinene lule su mogle da budu različite u zavisnosti od stepena ukrašenosti.
O predstavljenoj luli
Izabrana lula najverovatnije potiče iz 19. veka, po tipu je lula sa uskim vratom. Dužina joj je 6,5 cm, dakle ima kratak vrat. Oznaka proizvođača na luli je „F.ANHALZER”, što ukazuje na to da najverovatnije potiče iz radionice koja je bila aktivna u Theresienfeldu kraj Beča. Sama lula je tanka i nije preterano ukrašena. Od ukrasa su jedino uočljive tanke linije i „biserni” motivi koji su karakerisali elegantnije lule. Primećuje se oksidacija na određenim delovima lule, što ukazuje da je mogla imati na ložištu metalni (bakarni) poklopac i bakarni prsten u koji se stavljao kamiš. Navedno ukazuje da je ovaj predmet mogao pripadati nekom imućnijem čoveku.
Tekst: Andor Horvat, etnolog-pripravnik
Fotografije: Svetlana Kolović
Prevod: Akoš Kubičković
/
Cseréppipa, Néprajzi osztály (ltsz.E-669), Szabadkai Városi Múzeum
Pipázás története
Környékünkön a pipázás a török hódoltság időszakában jelenik meg, a 17. század folyamán. Az Amerikából behozott dohány igencsak megváltoztatta az európai társadalmat. Maga a dohányzás nem csak élvezeti cikknek számított, hanem igazolta az adott személy társadalmi státuszát, sőt még orvosságként is említik, ami elveszi a rossz és kellemetlen szájszagot. A dohány pöfékelését, avagy a pipázást csak a gazdag uraságok engedhették meg magunknak ebben a korban, így hamar jelképpé vált a pipa, mint a vagyonos réteg szórakozása. Széles körben való elterjedése, avagy az egyszerűbb rétegek pipázása, a 18. század végén, de inkább 19. században lett jellemző. Ekkor a dohánytermesztés és a pipázás általánossá vált a férfiak körében, a pipa pedig nagy becsben volt tartva, hiszen a férfiasság jelképe lett. A pipázás már-már eseményszámba ment körülményes előkészítése miatt, ami magába foglalja a pipa megtöltését, pöfögtetését, majd tisztítását. Egy lassú, beszélgetős elfoglaltság volt, amit az I. világháború után felváltott a cigarettázás, ami már a gyors és felpörgött életet tükrözte, illetve tükrözi.
Pipa tartozékai és fajtái
A pipának sok tartozéka volt, amiket igen nagy becsben tartottak: dohányvágó, dohányszita, dohányzacskó, tisztító pálcák, pipatartó, avagy pipatórium, illetve a tűzszerszám, ami a gyufa előtt acél, kova és tapló volt. A pipa a háztartásban külön helyett kapott, a férfi lét része volt, akár a borotva, bicska vagy a pálinkás palack, amihez más nem nyúlhatott. A pipák különböző anyagból készülhettek. A legkorábbiak közé a török tajtékpipák tartoznak, ezek tajtföldből (Meerschaum-ból) készültek, a színük pedig sárgás vagy fehér. A pipákat díszíthették, „felszerelhették”. Egészen hosszú száruk is lehetett, amit faragásokkal díszítettek vagy mintákat égettek bele. A pipa karimáira réz kupakot és gyűrűket is erősíthettek, ezzel megakadályozták a szélek letörését, megrepedezését, illetve díszítette is a pipát. Már ebből is kivehető, hogy egy drága pipa elkészítéséhez szükség volt több mesteremberre is: elsősorban a fazekasokra, kik elkészítették a pipa testét, majd rézművesekre, akik felszerelték a pipát, majd az ún. csutorásokra, akik fából megfaragták a pipaszárat.
Természetesen nem minden pipa volt ennyire összetett, léteztek egyszerű fapipák, csontpipák, sőt rövidéletű csutkapipák is, de ami igazán elterjedt volt, az a cseréppipa.
A cseréppipa
A cseréppipákat már a 17. században is használhatták, és egészen a 19. századig pöfékeltek velük. Ezek a pipák voltak a „hétköznapi pipák”, amiket munkavégzéskor használtak. A különböző, illetve drágább, komplikáltabb anyagú pipákat inkább ünnepekkor vagy összejövetelekkor vették elő, amikor mutatni kellett, hogy ki a „nagyobb úr”. Érdekes jelenség, hogy nem csak maga a pipa kinézete, hanem annak viselése is megmutatta a társadalmi réteget. A magyar közösségben jó kivehető volt ez a jelenség, ugyanis egy napszámos hátul a gyatyamadzagban hordta a pipáját, a parasztember az inge hasítékában, egy csikós a csizmaszárban, a számadó/jegyző a mellénye bal zsebében, a tiszteletreméltó pásztor a süvegében hordta. Természetesen a cseréppipák is sokfélék lehettek, attól függően mennyire tudta „feldíszíteni” a használója.
A választott pipa
A hónap tárgyának kiválasztott pipa valószínűleg a 19. századból származik, típusát tekintve egy vékonypipáról beszélhetünk. Hossza kicsivel több, mint 6,5 cm, tehát „rövid pöfékelésre” volt elég. A nyakán mesterjegy látható: „F.ANHALZER”, ebből feltételezhető, hogy a Bécs melletti theresienfeldi műhelyből származik. Maga a pipa karcsú, visszafogott díszítésű, nincsennek erős vonalak, domborulatok, mint a magyaros vagy törökös pipákon. A gallérján nagyon apró, vékony vonalazás és gyöngyös minta látható, ami szintén az elegánsabb pipákra volt jellemző. A virágdíszítés visszafogott, inkább stilizált. A kékes oxidációból kivehető, hogy réz kupakja is volt, valamint a nyak végét réz gyűrűvel látták el, amibe dugták a szárat, ami arra vall, hogy egy módosabb személy pipája lehetett.
Szöveg: Horváth Andor, néprajzkutató – gyakornok
Fényképek: Kolović Svetlana
::
