Megállt az idő a madarasi tanyavilágban. Öten élnek a Bajmokhoz közeli tanyákon. Egykor több mint 600-an lakták a vidéket. A trianoni békeszerződés vágta ketté a falut. A magyarországi Madaras virágzik, fejlődik, a vajdasági pedig elüresedett.
„A magyar tagozaton volt 28-29 gyerek, a szerb tagozaton pedig 13 gyerek volt. Akkor ketten tanítottunk. Én egy évet voltam itt, az 55/56-os tanévben” - az egykori madarasi iskolát mutatt be ezekkel a szavakkal Mojzes Antal nyugalmazott tanító.
A hetvenes évekre fogyott el a gyerek. Amelyik család tehette, beköltözött a faluba. Az iskola épülete pedig az enyészetté lett. Akárcsak a szemközti kaszárnya - igaz, jóval később, az egykori hadsereg felszámolásával. Az idő vas foga nem kímélte a csárdát és a vadászotthont sem.
A tanyavilág csöndjét a birkanyáj vonulása töri meg. „Nem hallgatnak rám, nem nagyon hallgatnak rám.” - mondja Sándor. A birkapásztor a reggeli legeltetésből tereli haza a nyájat a Kolak házaspár tanyájára. Branko és Ljubica nem itt lakik. A férfi néhány évvel ezelőtt futott rá az eladó szállásra, azóta ideje nagy részét itt tölti. Birkákat tart. „Amikor csak tehetem, itt vagyok. Jól megy itt. Szeretem a méheket, a birkákat. Szép itt.”
Felesége a konyhában vizet melegít a mosogatáshoz. Az udvarra viszi ki az edényeket, csap ugyanis csak ott van. Két tanyával odébb él a Bajor házaspár. Erzsébet a sonkapaprikáshoz készítette elő a hagymát. „Azt mondják a gyerekek is, menjünk be a faluba, apó is beteg, én is, akkor mit kínlódunk itt. Nincs senki se, szomszéd se, de őneki nagyon jó itt, itt született, itt nőtt fel.” Míg Erzsébet a férjéről beszélt, Péter haza is érkezett a szántásból. Ő az, aki maradni él. Rajtuk kívül még egy idős férfi él Madarason, egy fiatal lány segít neki.
Madarasról akár azt is mondhatnánk, ez az a falu, ahová még a madár sem jár. Azonban ez nem pont így van. A környékben egy húsipari vállalat felvásárolta a földeket. Igaz, ezeket már nem a madarasiak művelik.
